A katolikus tanítóképzés Szabadkán

Írta: Káich Katalin Létrehozva: 2016.10.17. 15:01 Módosítva: 2017.02.20. 08:08

A zentai csatát (1697), majd pedig a karlócai békét (1699) követően megkezdődött az egykori török hódoltsági területnek, azaz a mai Vajdaságnak a tervszerű betelepítése, ami különösen Mária Terézia uralkodásának idején erősödött fel. A régió soknemzetiségű, sokvallású, színes kultúrájú jellege ekkor körvonalazódott, s létrejöhetett az a multikulturális közeg is, mely még – az arányokat tekintve, ha eléggé módosítottan is a 18. századhoz képest – ma is jellemzi a térséget.

Köztudott, hogy a 18. század radikális változásokat hozott mind Európa eszmevilágát, mind pedig a gazdasági élet körülményeinek alakulását figyelembe véve, s még az olyan, évszázadok óta mozdulatlanságba kövesedett területeken is tetten érhetők az átalakulás nyomai, mint amilyen a mai Vajdaság területe volt. Közben „az iskolák szerepe a XVIII. század folyamán egyre nőtt. De mindenütt oly súlypontozással, oly szinten, amely a feudális rendszer szükséglet-minimumának társadalmi osztályok szerint megfelelt” (Kosáry 1996: 94). A felvilágosodás eszméi, ha lassabban is terjedtek, mégis új igények megfogalmazására adtak alkalmat a társadalmi élet újrafogalmazásának a kontextusában, a gőzgépek megjelenése és munkába állása pedig gyökeres gazdasági változások előhírnöke volt. Többek között ezért volt szükség arra is, hogy „az egyszerűbb sorban élők [is] elsajátítsák azokat az alapvető ismereteket, amelyek segítségével munkájukat jobban végezhetik” (Kosáry 1996: 95). Az emberek gondolkodását befolyásoló változások által felszínre került kihívásoknak eleget tenni viszont csak úgy lehetett, ha az addigi, egymástól különálló oktatási feladatok elvégzésében valamiféle rend teremtődik egy egységes oktatási rendszer kidolgozása révén. Az 1777-ben kihirdetett Ratio Educationis azzal, hogy először mondta ki a kötelező népoktatás szükségességét a történelmi Magyarországra vonatkozóan, beindította azt a folyamatot, amely lehetővé tette, hogy a hat és tizenkét év közötti gyerekek egyre nagyobb számban nyerjenek valamiféle alapképzést, s ez igaz akkor is, ha tudjuk, hogy a kötelező iskolába járás gyakorlata igencsak nehezen realizálódott, és sohasem volt összhangban a törvény adta lehetőségekkel.

A népiskolai hálózat modernizálása többféle akadályba ütközött. Az oktatási reform természetszerűleg az állam és az egyház különválását is szorgalmazta, világi tanítóknak pedig híján volt az ország. E hiány pótlásának a megoldása az egyik legégetőbb feladatok közé tartozott, amit csak úgy lehetett hosszú távon rendezni, ha beindul a világi tanítók képzése. Nélkülük a népoktatásra vonatkozó előírások foganatosítását nem lehetett volna végrehajtani.

A 18. század utolsó harmadában az akkori Bács vármegyének három kiváltságos helyzetű városa volt. Újvidék 1748-ban, Zombor, a megyeszékhely, 1749-ben, míg Szabadka 1779-ben lett szabad királyi város. Ez a státus az iskolareform szempontjából arra kötelezte a nevezett helységeket, hogy lehetőleg minél előbb biztosítsák a megye területén élők számára az anyanyelven való elemi oktatást. A Ratio rendelkezéseinek értelmében ún. normaiskolákra volt szükség, amelyek a tanítóképzés gyakorlati feladatai elvégzésének színhelyei voltak. Bács vármegye már 1777. november 10-én Újvidéken a megyegyűlésen kihirdette a Ratiót, azzal a céllal, hogy az egyébként igencsak elhanyagolt oktatásügy nehézségeinek megoldására tegyen kísérletet, hiszen a szép számban működő felekezeti iskolák tevékenysége hatékonyság szempontjából nem volt kielégítő. A megyegyűlésen döntés született arról, hogy a tanítók képzését, tekintettel a nemzeti hovatartozásra, Zomborban és Szabadkán szervezik meg 1778-tól. Az előbbi a szerb tanítóképzés bölcsőhelye lett, míg a katolikus tanítóképzés – német és magyar nyelvű – ugyancsak 1778 novemberében vette kezdetét Szabadkán. Ily módon a vármegye felsorakozott azok közé, akik ebben az időben az elsők között szervezték meg a normaiskolákat a történelmi Magyarország területén.

A tanítói pályára készülők általában november 1-jétől április 15-éig hallgatták a számukra előírt tanfolyamok előadásait, míg a már szolgálatban lévők az április 15-étől augusztus 20-áig tartó nyári továbbképzésben vehettek részt, amennyiben meg akartak maradni a pályán.

A vármegyei határozat értelmében Szabadkán a tanítói tanfolyamok első szervezői 1778 novemberétől Hofbauer Jakab és Böck Ferenc szakképzett tanítók voltak. Novotnik Ferenc 1779-ben csatlakozott hozzájuk, „akit a magisztrátus egyéb teendői mellett a normában a zenei neveléssel bízott meg” (Pálinkás 1974: 26). Ez az intézkedés tette lehetővé, hogy Szabadkán is megszervezzék az ún. négytanítós nemzeti iskolát, melyről a Ratio 48. pontja rendelkezett. Igaz, takarékosság ürügyén a magisztrátus csak felsőbb utasításra nyitotta meg 1784-ben a negyedik osztályt, hiszen az 1779-ben elnyert szabad királyi városi státus sokba került, ezt követően viszont eleget kellett tenni az oktatási reformban előrelátottaknak is.

Az egységes állami oktatásügy szervezett kereteit megalapozandó, az 1776. augusztus 5-ei rendeletben a történelmi Magyarországot, Horvátországot kivéve, nyolc kerületre osztották, s Bács vármegyét az ötödikbe sorolták. A főigazgató „a felvilágosult abszolutizmus legmarkánsabb hazai híve”, gr. Niczky Kristóf (1714–1787) lett (Kosáry 1996: 414). Munkájában a népiskolai felügyelők segítették, akik között egyházi embereket is találunk. Vármegyénk felügyelője Mitterpacher Dániel lett, aki a hivatalos felszólítás értelmében megszervezte Baján, Szabadkán, Újvidéken meg Zomborban a nemzeti iskolákat.

A szabadkai magisztrátus 1778. július 2-ai jegyzőkönyve tanúsítja azt, hogy Mitterpacher (s nem Mitterbacher!) a város vezetőivel tárgyalt az egységes elemi iskolák megszervezéséről, aminek eredménye a város iskoláinak átszervezése lett, valamint a normaiskola felállításáról. A meghozott döntés a novemberben beindítandó tanítóképzői tanfolyamok előfeltétele volt.

A tanfolyamokat az ún. Budai Tanterv alapján realizálták. „A Budai Tanterv, írta Pálinkás József, magán viseli kora forrongó pedagógiai nézeteit. Érvényesülnek benne a pietizmus, filantropizmus elvei, és főleg Basedov pedagógiai realizmusa és racionalizmusa: nem kell a gyerekeknek sokat adni, de amit ad az iskola, az legyen célszerű, hasznos és a gyakorlati élettel kapcsolatos. […] A számtan tanítását a falusi iskolákban a mezőgazdasági, a mezővárosiakban és városiakban pedig az ipar és kereskedelmi élettel kapcsolta össze” (1974: 16).

Kötelező és rendkívüli tantárgyakat tanítottak a négy osztályban. Az előzőbe a hittan, az anyanyelv, a német meg a latin tartozott, melyet írás, olvasás, grammatika és szépírás formájában oktattak. A rendkívüli tantárgyakhoz a nemzeti történelmet, a topográfiát, a rajzot meg a zenét sorolták. Ez utóbbi a tanítóképző tanfolyamot végzők számára kötelező volt. Szabadkán több, már előzőleg tanítói státusban dolgozó oktató nem vállalta fel azt, hogy a budai tanítóvizsgáló bizottság előtt megjelenve bizonyítsa alkalmasságát a tanítói feladatok elvégzésére, s többek között ezért került sor az első, öt hónapig tartó tanfolyam megszervezésére 1778 novemberétől (Káich 2008: 54).

A tanítói tanfolyamokra való felvételt nem szabályozták előírások. Sok elemi iskolát végzett tehetséges tanuló folytathatta tanulmányait a megszervezett tanfolyamokon, de az első osztályt elvégzett gimnazistákat is felvették, meg a képesítés nélküli tanítókat. A kurzusokon módszertant, anyanyelvet, német és latin nyelvet, számtant, szépírást, rajzot és zenét tanultak, és ezekből képesítő vizsgát kellett tenniük. Óráik voltak még nemzeti történelemből meg topográfiából is, de az ezeken megszerzett ismereteket nem kérték számon.

Az elméleti és gyakorlati módszertan megismerésének és elsajátításának kiemelt szerepe volt a tanítói képesítés megszerzésében. Felbiger Ignácz 1776-ban megjelent Methodenbuchja volt az a kötelező tankönyv, melyben a normamódszer öt elvét fogalmazta meg a szerző. Ezek között volt az együttes tanítás, az együttes olvasás, a tanítóképzés alkalmazásának elve, valamint a kezdőbetűzés és a táblázatba foglalás elve is. A gyakorlatok két részből álltak: tizennégy nap hospitálásból és nyolc nap önálló munkából. Ez utóbbi arra szolgált, hogy a jelölt az osztálytanító jelenlétében bizonyíthassa a tanítói hivatás betöltésére való alkalmasságát. A gyakorlatokról jegyzőkönyvet kellett összeállítani, s annak minőségét is figyelembe vették a vizsgajegyek kialakításakor.

A tanfolyamok befejezése is vizsgával zárult. A leendő tanítók latin nyelven kiállított diplomát kaptak, amivel igazolhatták, hogy immár jogosultak a tanítói állás betöltésére.

A szabadkai tanítóképzés kezdeteivel kapcsolatban minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy az szorosan kapcsolódik az 1777-ben meghirdetett iskolareformhoz, melynek alapjául a Ratio Educationis szolgált, s melynek előírásait a helyi viszonyokhoz igazították annak érdekében, hogy megvalósulhassanak azok az elképzelések, melyek az egységes elveken alapuló oktatás révén kellett, hogy biztosítsák a gazdasági és szellemi élet európai mércék szerinti felzárkóztatását. Térségünk közössége számára, lett légyen az magyar, német vagy – ahogy akkor nevezték – dalmata/bunyevác, a Hofbauerék által beindított normaiskola tevékenysége jelentette nemcsak a kötelező, akkor modernnek számító népoktatáshoz szükséges körülmények megteremtését, de a tanítóképzés kezdetét is. Iványi István levéltári kutatásai alapján tudjuk, hogy Szabadkán 1778-ban, 1799-ben 1821-ben, 1823-ban és 1825-ben tettek „tanítói vizsgálat”-ot a jelöltek a bizottság előtt, melynek az igazgató és két gyakorló tanító volt a tagja.

Az 1806. évi Ratio Educationis a történelmi Magyarország viszonylatában egyértelműsítette a magyar nyelv használatát is, amit a korabeli magyar nyelvű segédkönyvek is bizonyítanak. A tanítói tanfolyamok megszervezésének tekintetében lényeges változást nem jelentett térségünkben az egri püspök által 1828-ban létrehozott középszintű két éven át tartó tanítóképző, lévén hogy a szükségletek kielégítése szempontjából ez az intézmény nem tudott annyi tanítót diplomához juttatni, mint amennyire szükség lett volna. Így azután sok helyütt továbbra is a tanfolyamok jelentették a szakemberhiány pótlását.

A tanítói tanfolyamok végét a kiegyezés után az 1868-ban meghozott népoktatási törvény jelentette, amikor is az ország számos jelentős kulturális központjában tanítóképzők egész sorát nyitották meg. Az, hogy a kiválasztott városok között volt Szabadka, nem a véletlen műve volt. Egyfelől nemzetiségek által lakott városról volt szó, melynek szomszédságában, Zomborban, a szerb tanítóképzés fellegvára működött, másfelől a múltbéli hagyományok is jelentős mértékben befolyásolták azt a döntést, miszerint itt kell megnyitni 1871-ben az ország második magyar nyelven oktató királyi állami tanítónő-képezdéjét.

Végeredményét tekintve azzal, hogy Bács vármegye az 1777-ben kihirdetett Ratio Educationist követően konkrét lépéseket tett „az oktatásügy egységét, egyöntetűségét” kimondó újítások realizálására, tulajdonképpen – lehetőségeihez mérten – mégiscsak az európai irányultságú haladás mellett tette le a voksát.

IRODALOM
Iványi István (1892): Szabadka szabad királyi város története II. Bittermann József Könyvnyomdája, Szabadka
Káich Katalin (2008): A tanítóképzés kezdetei Szabadkán (1778–1871). In Kivezetések, Forum Könyvkiadó, Újvidék – Újvidéki Egyetem, Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar, Szabadka, 49–58.
Kosáry Domokos (1996): Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest
Kovátsné Németh Mária (2008): Győri tanítóképzés (1778–2008). Palatia Nyomda és Kiadó Kft., Győr
Pálinkás József (1974): Szabadka népoktatása (1687–1918). Életjel, Szabadka

Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat.